Ma már természetes a néző számára, hogy a kiállítótereket járva találkozik tájképekkel is, ám nem volt ez mindig így: bár az ember a legrégebbi időktől kezdve figyelte és ábrázolta természeti környezetét, a tájak ábrázolásának divatja a 15. századig nyúl vissza - az azt megelőző európai festészetben főképp vallásos témájú művekkel találkozunk. A korai megjelenéseken a tájakat még nem önmaguk szépségéért ábrázolták, hanem háttérként kerültek a hordozókra, például az akkortájt elterjedt kalendáriumokon a különféle hónapokat megörökítve. A tájképek tradíciója aztán egyre inkább elterjedt a századok során és a 18. század végi-19. század első felében született romantikus festészetben már érdemesnek tartották az ábrázolásra, „csak úgy”, saját jogukon, önmaguk szépségéért. Természetesen a plein-air festészet is felfedezte ezeket a témákat: a tájképfestészet egy egészen új szintjét hozta el a szabadban való alkotás módszere, a természetes szórt fények használata és a benyomások megragadása. Az impresszionisták fedezték fel és aknázták ki végül a legjobban a hétköznapi témák szépségét az 1870-es években, amelyhez a természet tökéletes alapul szolgált: mivel legfőbb céljuk a levegő hatásainak ábrázolása volt, illetve a különféle időjárási viszonyok és napszakok változásainak megörökítése, páratlan lehetőségeket rejtett magában a téma. Összességében országonként változott, hogy a tájképfestészet mikor élte a fénykorát – gondoljunk csak a 17. századi holland aranykorra, míg Magyarországon végül a 19. század első néhány évtizedében kapott erőre ez a műfaj. Itthon ez ráadásul komoly jelentőséggel is bírt, mivel a nemzeti öntudat egyik legfőbb kifejezőeszközei lettek a történelmi múltunkat is szimbolizáló művek, így a Dunakanyar, az Alföld, a dombvonulataink, vagy a Balaton. 

Ismerjék meg bővebben a Magyar Nemzeti Galéria 19. századi állandó kiállításának remekműveit!

Programot tartja: Balla Enikő művészettörténész

Időtartam: 60 perc

Max. létszám: 20 fő