Majoros Áron szobrai sajátos hidat képeznek a klasszikus archaikus plasztikai gondolkodás és a napjainkat megújító, layerekből építkező képi-téri szemléletnek. Új anyagokat és eszközöket interpretál alkotásai kifejezésmódjába, tovább gazdagítja a plasztikai hatások intenzitását színekkel, fénnyel, és akár a vetítés effektusaival. A többségében transzparens, néha zárt tömeget alkotó szobrainak alakjai mindenkor egyéniség nélküli, arctalan figurák: a tömeg-emberek prototípusai, valamifajta emberszabványok.  A testet és a test-hiányt megformálva, az emberi alak autentikus megjelenítési lehetőségeit kutatva valójában a lelket keresi.

Esse Bánki legfrissebb munkáin már végletesen eltávolodik a klasszikus enteriőr-zsánerképek textúráktól fülledt atmoszférájától…itt már a terek struktúrája van fókuszban. Rendhagyó perspektívákban szétfeszített tér-elemezésein, épphogy csak megidézi a téralkotó struktúra síkjait. Dinamikus, a képmezőt szétfeszítő húrarchitektúráját, energikus kolorizmussal katalizálja…a kiállítás képválogatása meglepően egységes atmoszférát teremt. A kézenfekvő témák nem viszik kísértésbe a festőt, nem csábítja a műterem, udvar, híd története…lecsupaszított, hideg világot lát. De ezeken a képein már nem csupán indusztriális helyszínek őszinte konstrukcióit vizualizálja, itt…