„...A gyermekfejlődés középső szakaszában az ideoplasztikus ábrázolás már önmagában is zseniális, hiszen a gyermek nem az előtte levő környezeti látványt próbálja leképezni, hanem azt rajzolja, amit a dolgokról tud. A szellemi fogyatékosok „tudása”, vizuális világa az előbbinél hatványozottan izgalmasabb, mivel képtelenek a háromdimenziós tér megfigyelésére. Az érzelmeik vizuális kifejezésének formái egészen különösek. Kézrajzaikat az őskori barlangfestményeken látható kézlenyomatokhoz, az úgynevezett napkezekhez hasonlítanám, akárcsak a Kéz-fa, Kéz-virág, vagy egy ismeretlen szerzőt idézve Kéz-isten kezekhez, melyek „nem kerültek akkora bűnbe, mint a fejünk”.  Ezekkel a kézrajzokkal a főiskola elvégzése után a nagyváradi kisegítőiskola gyermekrajzaiban találkoztam, ahol 1980 és 1988 között rajzoktató tanár voltam, és szabadon végeztem terápiás vizuális művészeti és pedagógiai kísérleteket, melyek hatással voltak és vannak a mai napig munkásságomra. A szellemileg visszamaradt vagy sérült gyermekekkel való együttműködés során – például a Kéz-fej akciómban – az iskolások fiziognómiája és az általuk rajzolt kézfejek közötti hasonlóságok tanulmányozása közben őskép-mintákra, fallikus jelekre bukkantam, ezeket, mint valami talált (ready-made) rajzelemeket, termékenységi virágokként beépítettem a Hozomány című munkaciklusomba.  Ekkor kezdtem hímzésmintákat tervezni, melyeket eleinte linóleum-metszetben viteleztem ki, majd 2018-tól kihímeztettem. Kidolgozásuknál a ’80-as években elterjedt ún. kisajátító művészet (appropriation art) mintájára az értelmi fogyatékos gyerekekkel feldolgozott kéz-virág jelképeket interpretáltam. Kísérleteim inkább párbeszédek voltak, mint másolatok, az önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelen gyerekekkel való kapcsolatomat közvetítői...” (Ujvárossy László festőművész, az MMA akadémikusa)

Önálló kiállításlátogatás